A fotográfus pár évvel ezelőtt ősszel járt a szekszárdi dombok területén, pincékre, szőlőre vadászott és “céklát talált.” Már messziről az autó ablakából is látszódott a – virított a hihetetlen különleges színvilág, – mondom magamban: nem létezik hogy egybefüggően ilyen színű szőlősor lehetséges! A mágneses hatás érvényesült, letértem az útról és az irányt a domboldal felé vettem.
Érdemes volt, a látvány szinte megbabonázott. majd elővettem a gépet és rengeteg felvételt készítettem, ebből párat most megosztok önökkel. Csodálják Önök is a vörösbor kölcsönözte színvilágot. Azért a városközpontba érve a több 100 éves hatalmas Garay pince sem akármi, érdemes felkeresni. Ma hazánk egyik legjobb vörös borát ott lehet kapni – a pincét hamarosan felújítják! Bagyinszki Zoltán
A szekszárdi borvidék Magyarország egyik történelmi borvidéke. Tolna megyében található, a Szekszárdi dombság legkeletibb területén, a dombság és a Sárköz találkozásánál fekszik. A szőlőtermesztésre alkalmas terület nagysága kb. 6 000 ha, amelyből jelenleg kb. 2 600 ha területen termesztenek szőlőt. Szekszárd mellett 14 település tartozik a borvidékhez. A szőlőtermesztés hagyományai egészen a római időkig nyúlnak vissza a területen. A bortermelést alapvetően a nemzetközi, illetve magyar fajtákból készített nagy testű, magas csersav- és alkoholtartalmú vörösborok jellemzik. A legismertebb borfajta a több bor házasításával készülő szekszárdi bikavér.
A borvidék adottságai általában nem teszik lehetővé a vájt pincék kialakítását. Az altalaj önmagában nem állékony, a pincefödém megerősítésére van szükség. Ennek megfelelően leggyakrabban földkitermeléssel épített, téglafalú pincékkel találkozunk.
Szekszárdon a pincék építése a 18. században gyorsult fel. A borvidéken ma ismert legrégibb, a vármegyeháza alatt megtalálható pince is ebben a korban épült. A borvidék egyik jellegzetessége, hogy a város terjeszkedésével magába olvasztotta a szőlőket és a pincesorokat is. A régi pincék maradványai emiatt a belváros közelében is fellelhetők, amely számos esetben jelent gondot a mai építkezéseknél. Ilyen pincék maradványai megtalálhatók például a Fürdőház, Kadarka, Bethlen, Bocskai utcákban, valamint a Kossuth utca és a Bezerédj utca végén is. A borvidék legjobb termőterületének a Bakta-hegyet tartották, ahol ma lakótelepek terülnek el. A régi pincesor maradványa az alsóvárosi temetővel szemben található.
Forrás: wikipédia
A Somló vulkáni tanúhegy lábánál, attól mintegy 3 km-re déli irányban régészeti leletek bizonyítják a több helytörténettel foglalkozó szerző által említett Villa Mogentia létezését, amely pannóniai település Probus császár uralkodása idején élte fénykorát. Valószínűleg az itt élő rómaiak honosították meg a szőlőművelést az erre kiválóan alkalmas Somló hegyen és környékén. A honfoglaló magyarok számos nemzetsége – Lél, Szalók, Salamon, Ákus, Divék, Lőrinte nemzetségek – telepedett le a Szent István király idejében Bokon-vármegyének nevezett közigazgatási egység nyugati részén. A középkorban a győri püspökég birtokához tartozó Nagy- és Kisjenő jobbágyai, ill. praedialis nemesei birtokolták a Somló délnyugati fekvésű területeit, míg a déli és dél-keleti részek birtokosa a Szt. István által alapított somlóvásárhelyi apácakolostor. Olvass tovább… »
Vaskeresztes község Vas megye nyugati részén, közvetlenül az osztrák határ közelében, a Vashegy keleti, magyarországi oldalán fekvő település, a Szombathelyi kistérségben.
A régészeti leletek tanúsága szerint területén már a vaskorban emberi település volt. Diófás-dűlőben az i. e. 7. századból származó vaskori halomsírokat, a közeli Pinkaóvár urainak gazdag mellékletekkel ellátott sírjait tárták fel. A határában emelkedő szőlőhegyen már a kelták is foglalkoztak szőlőműveléssel. 1221-ben Kereztes néven említik először. Neve abban az oklevélben szerepel, melyben Hédervári István pornói birtokát a szentgotthárdi cisztercita kolostornak adja. Egy 1744-es évi összeírásból azt is megtudjuk, hogy: “Bortermését a jobb osztályba sorolják”.
A vaskeresztesi birtokok meglehetősen meredekek, dél-nyugati fekvésűek. A szőlőhegy pincéire a kétszintes elrendezés a jellemző. Alul a földből kiásott, majd a csatári kőből falazott pince, felette pedig “kétosztatú” építmény. Az egyik osztat a présház, a másik a lakóház. A pince külön bejáratú a ház homlokzata felől. Ez lejárat “duplaajtós”: egy ajtó a földszinten, egy a pinceszinten található. Így a lejáró zsilipkamra szerepet tölt be. A kinti hőmérséklet-változások közvetlen hatásától óvja a bort. A pince télen-nyáron közel állandó hőmérsékletet biztosít. A présházba oldalról nyílik a bejárat, amin keresztül a szobát lehet megközelíteni.
A vaskeresztesi szőlőhegy aranya a kékfrankos. A termesztett fajták közül jelenleg a vörösbort adó fajták dominálnak mint például a már említett kékfrankoson kívül a Zweigelt, Oportó, Cabernet Sauvignon, Merlot, de a fehér bort adó szőlőfajták is megtalálhatók pl. Olaszrizling, Rizlingszilváni, Rajnai Rizling, Szürkebarát. A helyi borvidék a Soproni Borvidék részét képezi.
Hercegkút község Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, a tokaj-hegyaljai borvidéken, Miskolctól kb. 80 kilométerre északkeletre, Sárospataktól 3 km-re északnyugatra, a Tokaj-hegyaljai borvidéken.
A település 1750-ben jött létre, mikor a Rákóczi-szabadságharc után elnéptelenedett területre földesura, Trautson herceg német telepeseket hozatott, hasonlóképpen a közeli Károlyfalva és Rátka falvakkal együtt. A település eredetileg az ő nevét viselte, Trautsondorfnak, magyarul Trauczonfalvának hívták. A telepesek főként szőlőgazdálkodással foglalkoztak.
A szőlőművelés és borkezelés terén rövid idő alatt elsajátították mindazt, ami Tokaj-Hegyalját jellemezte, vincellérként hosszú időn át a legkeresettebbek voltak a környéken. A Kőporoson, Gomboshegyen és Pogánykúton termelt saját szőlők termését a falu két végén lévő pincesoron, a népi építészet remekeiben az emeletes pincékben érlelték és tárolták már, a XVIII. sz. végétől. 1908. évben lett a község a tokajhegyaljai zárt borvidék tagja. A szőlő és borgazdálkodás az 1970-es évekre érte el fénykorát, amikor 232 ha nagyüzemi szőlőültetvény lett telepítve.
Györköny község Tolna megye Paksi kistérségében. A község Pakstól 19 kilométerre délre, Nagydorogtól 5 kilométerre nyugatra, Pusztahencsétől 5 kilométerre északra található.
A település ősidők óta lakott volt, első említését egy vatikáni adólistában találjuk a XIII. századból. Zivataros történelme során a falu többször elpusztult, elnéptelenedett. A török hódoltság után betelepítéssel pótolták a hiányzó munkaerőt. A német ajkú betelepülőknek saját házépítési lehetőséget, saját földhöz való jogot, és hét esztendeig adómentességet ígértek. Két hullámban érkeztek ide telepesek, először Sewinkelből, Burgenlandból 1718-ban, másodjára azonban 1722-től Darmstadtból és környékéről, Hessen tartományból.
Mivel a betelepülők szőlőtermesztő vidékekről érkeztek, a településen a szőlő- és borkultúra hatásukra jelentősen fejlődött. A falu lélekszáma is emelkedett, mintegy száz év alatt 246-ról (1722) 1591-re (1820). A gyarapodás később sem állt meg. A II. világháború elején Györkönynek mintegy 2500 lakosa volt. A háborút követő kitelepítések hatására, és a környező nagyobb települések elszívó hatása következtében alakult ki a mai lélekszám.
A lakosság főleg mezőgazdasági termeléssel foglalkozott, az ehhez szükséges szőlőkultúrát Burgenlandból és a Rajna vidékéről hozták magukkal az új telepesek. A környék homokos talaja alkalmas a szőlőtermesztésre, így jelentős szőlőterület alakult ki a község határában. A falu építésével párhuzamosan szaporodtak a présházak a lakóterület keleti oldalán található löszös talajú dombon, az úgynevezett „Pincehegyen”. Mivel a boltozat nélküli pincék építésére a környéken egyedül ez a terület volt alkalmas, valóságos pincefalu alakult ki ( a pincék kb. 70%-a ma is boltozat nélküli). A többnyire egységes stílusban épített, terület nélküli présházak, melyek helyenként szabályos utcákat alkotnak, egyedi hangulatot árasztanak. A présházakkal beépített terület nagysága kb. 113.000 négyzetméter. A présházak száma a XIX. század vége felé volt a legmagasabb, ekkor kb. 420 népi jellegű épület állt a területen.
Buzsák község Somogy megyében, a Lengyeltóti kistérségben. A 15-16. században nagy számú dalmát, ill. illír, horvát nemzetiségű család telepedett le a területen. A János-hegyi pincesor műemlék, nádvetéses, tömésfalas présházak, pincék nemcsak a százados múlt paraszti építészetét idézik, hanem ma is “élnek”: az erre vetődő kirándulókat szívesen kínálják meg a hegy levével. Több pince és présház is műemléki védelem alatt áll.
Nagy hagyománya van a szőlőművelésnek a táskai dombokon több mint 200 éve. A pincék apáról- fiúra szállnak. A népi építészet emlékeiként a hatvanas években nyilvánították védetté a táskai pincéket. A több mint száz pincéből 35 műemlék. Ezek az építmények vert falú, fehérre meszelt nádtetős házikók. A műemlékek közül egyet sem adtak el, pedig volna rá kereslet külföldről is.
Hajós Magyarország déli részén, Kalocsától 20 km-re fekszik. A török uralom után Kalocsa érseke Gróf Csáki Imre Németországból több turnusban telepített ide családokat. Az ideérkezők kihasználták az “új haza” adta lehetőségeket.
A falutól kb. 3 km-re, a Duna menti löszhátra szőlőt telepítettek, az alatta húzódó löszpartba borospincéket vájtak. A pincék átlagosan 20-70 méter hosszúak, a hőmérsékletük évszaktól függetlenül 10-14 Celsius-fok, ezért kiváló borok érlelődnek bennük. Az Európában egyedülálló pincefalu 24 utcából és 1200 pincéből áll. Hangulatos utcáiban sétálva lehetőség van pincelátogatásra és a pincében érlelődő borok kóstolására.
A nyolc kisméretű, föld feletti, borona- (gerenda-) falú, zsúpfedeles pince a XIX. században borpincének készült, majd amikor a filoxéra miatt a szőlő kipusztult, gesztenyéskamrává vált.
A tölgy- és gesztenyefa gerendákból készült egysejtű építmények homlokzati bejáratosak. A csonkakontyos pincék a présház funkcióját is ellátták. Erre utalnak a bennük lévő, ma is megcsodálható faragott, vésett bálványos és középorsós prések – a pincesor ugyanis ma szabadtéri néprajzi műemlékként működik. Az épületeket ugyanis a Savaria Múzeum 1974-ben megvásárolta és helyreállíttatta, szőlészeti-borászati kiállítást rendezett be értékes régi oldalorsós, kősúlyos és középorsós szőlőprésekkel.
Forrás: vendegvaro.hu
A villánykövesdi pincesor a helyi népi építészet emléke. Több szinten és utcában, több mint 50 pince található, ahol a helyi és a távolabbi szőlőt dolgozzák fel, s érlelik a külhonban is méltán híres borrá.
Kiemelt érdekessége a Batthyány pince, amely egy föld alatti katedrális, ahol a fotográfus Bagyinszki Zoltán is megkóstolta a finom borokat.
A Pest megyei 1400 fős Tök település a Zsámbéki-medencében, Budapesttől 30 km-re található, a 10-es főutat az M1-es autópályával összekötő út mentén. Az Etyek-Budai borvidék települése megközelíthető még a Budakeszi út felől is.
A hely nevezetessége a Nyakas-hegy, amely a Gerecse keleti nyúlványa. A hegy mészkövéből sok ház épült fel, sőt a Parlament és a debreceni Nagytemplom kődíszeinek egy része is ennek felhasználásával készült.
Tök környéke mindig is jó bortermő vidék volt. Szőlőkultúrájának hagyományai a római korig nyúlnak vissza. Felvirágzása a középkorban, a premontrei szerzetesrend zsámbéki megtelepedésének idején indult el.
A pincesorokon lévő pincék és présházak a település védett értékei közé tartoznak. Szerepük a különböző korokban változott. A török hódítás idején például a falu lakói e pincékben bújtak el.
Az Aligvárom pincesorán és a híres Patkó csárda környékén olyan pincék sorakoznak, amelyek némelyike több mint száz éves. A Kis-sor szépen rendezett, ápolt pincéi között nagy a hasonlóság, de mégis mindegyik más. A lapos tetejű pincék jellegzetes része a színes bejárati ajtó, amely helyenként kovácsoltvassal díszített, helyenként pedig rajtuk a vízszintes csíkozás fölött napsugaras mintázat látható. Emellett érdekes formájúak a pincék oldalán lévő szellőzőnyílások is. Olvass tovább… »
