Hercegkút község Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, a tokaj-hegyaljai borvidéken, Miskolctól kb. 80 kilométerre északkeletre, Sárospataktól 3 km-re északnyugatra, a Tokaj-hegyaljai borvidéken.
A település 1750-ben jött létre, mikor a Rákóczi-szabadságharc után elnéptelenedett területre földesura, Trautson herceg német telepeseket hozatott, hasonlóképpen a közeli Károlyfalva és Rátka falvakkal együtt. A település eredetileg az ő nevét viselte, Trautsondorfnak, magyarul Trauczonfalvának hívták. A telepesek főként szőlőgazdálkodással foglalkoztak.
A szőlőművelés és borkezelés terén rövid idő alatt elsajátították mindazt, ami Tokaj-Hegyalját jellemezte, vincellérként hosszú időn át a legkeresettebbek voltak a környéken. A Kőporoson, Gomboshegyen és Pogánykúton termelt saját szőlők termését a falu két végén lévő pincesoron, a népi építészet remekeiben az emeletes pincékben érlelték és tárolták már, a XVIII. sz. végétől. 1908. évben lett a község a tokajhegyaljai zárt borvidék tagja. A szőlő és borgazdálkodás az 1970-es évekre érte el fénykorát, amikor 232 ha nagyüzemi szőlőültetvény lett telepítve.
Forrás: wikipédia
Györköny község Tolna megye Paksi kistérségében. A község Pakstól 19 kilométerre délre, Nagydorogtól 5 kilométerre nyugatra, Pusztahencsétől 5 kilométerre északra található.
A település ősidők óta lakott volt, első említését egy vatikáni adólistában találjuk a XIII. századból. Zivataros történelme során a falu többször elpusztult, elnéptelenedett. A török hódoltság után betelepítéssel pótolták a hiányzó munkaerőt. A német ajkú betelepülőknek saját házépítési lehetőséget, saját földhöz való jogot, és hét esztendeig adómentességet ígértek. Két hullámban érkeztek ide telepesek, először Sewinkelből, Burgenlandból 1718-ban, másodjára azonban 1722-től Darmstadtból és környékéről, Hessen tartományból.
Mivel a betelepülők szőlőtermesztő vidékekről érkeztek, a településen a szőlő- és borkultúra hatásukra jelentősen fejlődött. A falu lélekszáma is emelkedett, mintegy száz év alatt 246-ról (1722) 1591-re (1820). A gyarapodás később sem állt meg. A II. világháború elején Györkönynek mintegy 2500 lakosa volt. A háborút követő kitelepítések hatására, és a környező nagyobb települések elszívó hatása következtében alakult ki a mai lélekszám.
A lakosság főleg mezőgazdasági termeléssel foglalkozott, az ehhez szükséges szőlőkultúrát Burgenlandból és a Rajna vidékéről hozták magukkal az új telepesek. A környék homokos talaja alkalmas a szőlőtermesztésre, így jelentős szőlőterület alakult ki a község határában. A falu építésével párhuzamosan szaporodtak a présházak a lakóterület keleti oldalán található löszös talajú dombon, az úgynevezett „Pincehegyen”. Mivel a boltozat nélküli pincék építésére a környéken egyedül ez a terület volt alkalmas, valóságos pincefalu alakult ki ( a pincék kb. 70%-a ma is boltozat nélküli). A többnyire egységes stílusban épített, terület nélküli présházak, melyek helyenként szabályos utcákat alkotnak, egyedi hangulatot árasztanak. A présházakkal beépített terület nagysága kb. 113.000 négyzetméter. A présházak száma a XIX. század vége felé volt a legmagasabb, ekkor kb. 420 népi jellegű épület állt a területen.
Buzsák község Somogy megyében, a Lengyeltóti kistérségben. A 15-16. században nagy számú dalmát, ill. illír, horvát nemzetiségű család telepedett le a területen. A János-hegyi pincesor műemlék, nádvetéses, tömésfalas présházak, pincék nemcsak a százados múlt paraszti építészetét idézik, hanem ma is “élnek”: az erre vetődő kirándulókat szívesen kínálják meg a hegy levével. Több pince és présház is műemléki védelem alatt áll.
Nagy hagyománya van a szőlőművelésnek a táskai dombokon több mint 200 éve. A pincék apáról- fiúra szállnak. A népi építészet emlékeiként a hatvanas években nyilvánították védetté a táskai pincéket. A több mint száz pincéből 35 műemlék. Ezek az építmények vert falú, fehérre meszelt nádtetős házikók. A műemlékek közül egyet sem adtak el, pedig volna rá kereslet külföldről is.
Hajós Magyarország déli részén, Kalocsától 20 km-re fekszik. A török uralom után Kalocsa érseke Gróf Csáki Imre Németországból több turnusban telepített ide családokat. Az ideérkezők kihasználták az “új haza” adta lehetőségeket.
A falutól kb. 3 km-re, a Duna menti löszhátra szőlőt telepítettek, az alatta húzódó löszpartba borospincéket vájtak. A pincék átlagosan 20-70 méter hosszúak, a hőmérsékletük évszaktól függetlenül 10-14 Celsius-fok, ezért kiváló borok érlelődnek bennük. Az Európában egyedülálló pincefalu 24 utcából és 1200 pincéből áll. Hangulatos utcáiban sétálva lehetőség van pincelátogatásra és a pincében érlelődő borok kóstolására.
A nyolc kisméretű, föld feletti, borona- (gerenda-) falú, zsúpfedeles pince a XIX. században borpincének készült, majd amikor a filoxéra miatt a szőlő kipusztult, gesztenyéskamrává vált.
A tölgy- és gesztenyefa gerendákból készült egysejtű építmények homlokzati bejáratosak. A csonkakontyos pincék a présház funkcióját is ellátták. Erre utalnak a bennük lévő, ma is megcsodálható faragott, vésett bálványos és középorsós prések – a pincesor ugyanis ma szabadtéri néprajzi műemlékként működik. Az épületeket ugyanis a Savaria Múzeum 1974-ben megvásárolta és helyreállíttatta, szőlészeti-borászati kiállítást rendezett be értékes régi oldalorsós, kősúlyos és középorsós szőlőprésekkel.
Forrás: vendegvaro.hu
A villánykövesdi pincesor a helyi népi építészet emléke. Több szinten és utcában, több mint 50 pince található, ahol a helyi és a távolabbi szőlőt dolgozzák fel, s érlelik a külhonban is méltán híres borrá.
Kiemelt érdekessége a Batthyány pince, amely egy föld alatti katedrális, ahol a fotográfus Bagyinszki Zoltán is megkóstolta a finom borokat.
A Pest megyei 1400 fős Tök település a Zsámbéki-medencében, Budapesttől 30 km-re található, a 10-es főutat az M1-es autópályával összekötő út mentén. Az Etyek-Budai borvidék települése megközelíthető még a Budakeszi út felől is.
A hely nevezetessége a Nyakas-hegy, amely a Gerecse keleti nyúlványa. A hegy mészkövéből sok ház épült fel, sőt a Parlament és a debreceni Nagytemplom kődíszeinek egy része is ennek felhasználásával készült.
Tök környéke mindig is jó bortermő vidék volt. Szőlőkultúrájának hagyományai a római korig nyúlnak vissza. Felvirágzása a középkorban, a premontrei szerzetesrend zsámbéki megtelepedésének idején indult el.
A pincesorokon lévő pincék és présházak a település védett értékei közé tartoznak. Szerepük a különböző korokban változott. A török hódítás idején például a falu lakói e pincékben bújtak el.
Az Aligvárom pincesorán és a híres Patkó csárda környékén olyan pincék sorakoznak, amelyek némelyike több mint száz éves. A Kis-sor szépen rendezett, ápolt pincéi között nagy a hasonlóság, de mégis mindegyik más. A lapos tetejű pincék jellegzetes része a színes bejárati ajtó, amely helyenként kovácsoltvassal díszített, helyenként pedig rajtuk a vízszintes csíkozás fölött napsugaras mintázat látható. Emellett érdekes formájúak a pincék oldalán lévő szellőzőnyílások is. Olvass tovább… »